A spánielek legnagyobbika, az Irish Water Spaniel származása igen messzire nyúlik vissza. A fajta történetéről Alan J. Stern 1965-ben négy cikkből álló sorozatot jelentetett meg az AKC hivatalos lapjában. Többek között megemlíti a Harvard Egyetem 1934-36 közötti régészeti kutatásai Írországban, melynek során egyéb kutyamaradványok között egy olyan koponyát is találtak Dunshaughlin közelében, mely kifejezetten az ír vízi spánielére emlékeztet: közepes méretű, tisztán definiált stoppal, és még jobban hangsúlyozott boltívvel. Ezek a maradványok a VII-VIII. században élt kutyáktól maradtak fenn. Hasonló típusú koponyákat találtak Közép-Európában is, melyek a kő- és bronzkorszakból származnak. Római kori leletek között is találtak olyan csontvázakat, melyek a mai ír vízi spánieléhez roppant módon hasonlítanak. Mindez persze nem azt jelenti, hogy az ír vízi spániel a kőkorszak óta mai formájában létező fajta, hanem azt, hogy ez a típusú kutya nagyon régóta létezik, és sok más fajtával ellentétben nem csupán az ember legújabb kori tenyésztői munkájának eredménye.

A XII. század második felében, II. McCarthy király uralkodását megelőzően, Írország déli részén, a Shannon folyó alatt élő spánieleket több névvel is illették: Shannon spániel, ír vízi spániel, patkány- vagy ostorfarkú spániel. Az ír Sir Robert Cecil is megemlíti, hogy 1598-ban egy ír vízi spánielt küldött a francia királynak. 1607-ben Topsell „Historie of the four-footed Beastes" című könyvében az ír vízi spánielt „Water Spagnel" néven mint hosszú, durva, göndör szőrű kutyát írja le, melynek a farka kissé csupasz. Thomas Brown kapitány az 1700-as évek közepén megjegyzést tesz az ír vízi spániel hosszú füleire és göndör szőrzetére.

Az 1850-es évek előtt még két típus létezett az ír vízi spánielek között, a déli (South Country Water Spaniel) és az északi (North Country Water Spaniel), melyek színben és méretben is különböztek. A fajta mai külleme inkább a déli típusra emlékeztet. A már említett McCarthynak tulajdonítják a modern ír vízi spániel létrejöttét, valószínűleg ő volt az, aki a különböző változatokból egységes típust alakított ki. Habár a fajta Boatswain előtti kialakulása illetve fejlődése vitatható, az ő nyomdokaiban egy tiszta, egységes típus alakult ki, melyet a Kennel Club is hivatalos fajtaként fogadott el. 1849-ben született Boatswain Jack nevű fia, aki számos korabeli pedigrén szerepel. Az első önálló kiállítási osztályt 1859-ben indították az ír vízi spánieleknek. 1866-ban Doctor, Boatswain ükunokája, Fajtagyőztes címet nyert Birmingham-ben. Egy olajfestmény az 1864-ben született Rake-t ábrázolja, aki szintén Boatswain-vonalú spániel volt.

A fajta valóban igazi vízikutya, amit nemcsak az bizonyít, hogy szeret úszni, hanem olajos tapintású, víztaszító, vízlepergető szőrzete is. A kanok marmagassága 53-59 cm, a szukáké 51-56 cm. A sűrű, göndör szőrzet sohasem gyapjas, színe telt májbarna, fehér folt csak a mellkason megengedett.