Kárókatona (Kormorán) Latin név: Phalacrocorax carbo Angol név: Cormorant
Rendszertani hely: osztály: madarak (Aves); rend: gödényalakúak (Pelecaniformes); család: kárókatonafélék (Phalacrocoracidae) Leírás: Csaknem lúd nagyságú vízimadár, testét nagyrészt sötét, fekete színű tollak borítják, de a fejoldal és a torok tájéka általában fehér. A fiatal egyedeket inkább a barnás, illetve a hasoldalon a piszkosfehér szín jellemzi. Lábujja között úszóhártya feszül, csőre egyenes, de a végén kampós. Faroktollaik viszonylag hosszúak. Elterjedés, élőhely: Elterjedési területe meglehetősen nagy, Eurázsián kívül Afrika, Ausztrália bizonyos területein, valamint Észak-Amerika keleti részén is előfordulnak különféle alfajaik. A szárazföld belsejében a mocsaras vidékeket, ártéri erdőket kedveli, egyébként a tengerpartokat, a parthoz közeli szigeteket, folyók torkolatvidékét részesíti előnyben. Életmód, táplálkozás: Fő táplálékforrása az élővizek gazdag halállománya. A halakat a víz alatt, nagy ügyességgel fogja meg, méghozzá oly módon, hogy a víz színe alatt úszva éri utol, s kapja el a halat. Ez egyrészt igen gyors reakciókat feltételez, amely általánosan jellemző a madarakra, másrészt jó navigációs képességet. Ez utóbbit szolgálja az úszóhártyás láb és az erős faroktollak, amelyek együtt nagy sebességet és fordulékonyságot eredményeznek. Szaporodás, egyedfejlődés: Nagy kolóniákban, telepeket alkotva költ. Magyarország területén az ártéri erdők nagyobb, magányos fái a kedvenc fészkelőhelyei, Írországban a tengerpartokon a sziklapárkányokat részesíti előnyben. A keltetési idő egyébként 23-24 nap, s a fiókák 5-6 hetesen hagyják el a fészket. Érdekességek: A kárókatona testalkata messzemenően alkalmazkodott életmódjához. Hosszú, egyenes csőre végén hegyes kampó figyelhető meg, ez biztosítja, hogy a hal teste ne csússzon ki a csőrből. Ez már csak azért is fontos, mert mindaddig fogva kell tartani madarunknak az elcsípett halat, amíg a felszínre érve le nem tudja nyelni a zsákmányt. A halat egyébként mindig ügyesen beforgatja a csőrébe, hogy fejjel előre csússzon le, mert így a hal úszósugarai nem sértik fel a madár nyelőcsövét. Amikor Magyarországon még nem csapolták le a vizenyős területeket és nem szabályozták a folyamokat, a kárókatona a "nádi emberek" egyik fontos segítőtársa volt. A pákász csónakkal evezett a nádasban, majd amikor alkalmas helyre ért, vízre tette a madarat. A madár nyakára bőrből való nyakkarikát helyeztek, arra pedig egy hosszú madzagot kötöttek. Miután a kormorán megfogta a halat, ösztönösen felhozta a felszínre a zsákmányt, de a nyakkarika nem engedte a madár torkát kitágulni, s ezért az a halat sem nyelhette le. Végül a pákász a madzagnál fogva visszahúzta a madarat a csónakhoz, a halat pedig óvatosan kimasszírozta a kormorán torkából.