Régi ír filmek

“Írország és az írek filmi megjelenítésében sose volt hiány. A némafilm korai szakaszától napjainkig változatlanul vonzzák mind a filmeseket, mind a moziközönséget az ír figurák, helyzetek és helyszínek. E képek forrása azonban ritkán maga Írország. Állandóan termelő hazai ír filmipar hiányában Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok filmgyártásának köszönhető az Írországgal és az írekkel foglalkozó filmek nagy többsége. Persze ez nem egyszerűen a filmeket, hanem témájuk megközelítési módjait tekintve is óriási mennyiség. Nagyjából, bár kissé sematikusan tekintve, két fő ábrázolási mód uralkodik. Írországot egyrészt egyszerű és általában boldog vidéki idillnek ábrázolják, másrészt pedig alapvetően sötét, viszályok kavarta örvénynek. Bár látszólag ellentmondanak egymásnak, lényegi hasonlóság van e két kép között. Hiszen akár bűnnek, akár erénynek állítja be, mindkét ábrázolás ellentétet sugall az ír társadalom jellemzői és egy szemmel láthatóan fejlett, modern civilizáció között. Az előbbi esetben ez a vidéki élet erényeinek elsiratásában jelenik meg, melyeket elsöpör az urbánus-ipari társadalom előretörése. Az utóbbi esetben inkább az jellemző, hogy magukat az íreket siratják el, akiknek nem sikerül alkalmazkodniuk az ész és rend normarendszeréhez, mely a modern ‘civilizált’ társadalmak sajátja. A tömeges ír kivándorlás Amerikába, az ír-amerikaiak hozzájárulása a hollywoodi filmgyártáshoz és jelentős részarányuk az amerikai közönség összetételében kétségtelenül a nosztalgikus pasztorál-szemléletet ösztönözte. Nagy-Britannia viszont, az írországi katonai és politikai érdekeltség közvetlenebb öröksége folytán, kétségtelenül a sötétebb, merengőbb látásmódot részesítette előnyben.” Így kezdődik a belfasti egyetem filmtörténész-professzora, John Hill kitűnő összefoglaló tanulmánya (Images of Violence, in: Cinema and Ireland, Routledge, London, 1988).

A filmművészet számára alapvető a vizuálisan megjeleníthető drámai konfliktus, s ehhez ideális helyszín Írország a maga lenyűgöző természeti szépségével és nemzeti-vallási megosztottságával. A Troubles (Bajok, zűrök, zavargások), ahogy e problémakört közmegegyezéssel s némi eufemizmussal nevezik, a távoli múltba nyúlnak vissza, de épp az elmúlt hónapokban robbantak ki újabb erőszakhullámban. Írországban, ahova a l2. században angol-normann lovagokat telepítettek be, már a l4. századtól szinte folyamatossá váltak a felkelések az angolok, illetve az angolokkal összefogó írek ellen. Többek között ezek következtében jött létre végül 1922-ben az Ír Szabadállam, illetve 1937-ben az Ír Köztársaság, amelyet azonban Nagy-Britannia csak 1945-ben ismert el. Az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) 1919-ben alakult, de a szervezet gyökerei 1870-be nyúlnak vissza: akkor bontakozott ki az önkormányzatot követelő Home Rule mozgalom, amelynek mintegy folytatója lett az 1905-ben alakult Sinn Fein párt. Ez utóbbi önkénteseiből jött létre az IRA Írország függetlenségének védelmében, amelyet 1919-ben hirdetett ki Eamon De Valera – illegálisan. Bár Írország 1920-ban meg is kapta a domíniumi státuszt, az iparilag fejlett Észak-Írországot, az eredetileg hat északi grófságból alakult Ulstert, leválasztották róla. Így a harc, mely kezdettől összekapcsolódott a protestáns angolok és a katolikus írek közti vallási ellentétekkel is, máig sem csitult el. Nehéz lenne eldönteni, hogy a Nagy-Britanniával való egységet hirdető protestáns Unionista Párt, vagy az Írország egységét sürgető katolikus IRA tett-e többet az ellentétek elmélyülése és a harci módszerek elfajulása “érdekében”. Mivel kb. 16 millió ír él külföldön, főleg Amerikában, e terrorcselekményeknek meglehetősen nagy a visszhangja.

Írországban, ahol 1896-ban tartották az első filmvetítést (Dublinban áprilisban, Belfastban novemberben), az első filmfelvételeket a Lumier fivérek operatőre, Alexandre Promio készítette. Az első ír játék-, illetve dokumentumfilmet britek rendezték. Az első igazi mozi 1909-ben nyílt Dublinban,
a világhírű ír író, James Joyce közreműködésével. A nem egyszer nacionalista – és ezért a britek által betiltott, de Amerikában nagy sikerrel játszott – korai ír filmek alkotói általában külföldön élő írek, vagy britek voltak. Miközben az akkoriban alakult Ír Szabadállamban minden amerikai filmet, sőt sok britet is (pl. Hitchcock Junó és a páváját) betiltottak, Észak-Írországban elkészült az első ír hangosfilm (Írország hangja, 1932) Richard Hayward népszerű énekes-színész közreműködésével: ez a szép eredeti helyszíneket felvonultató zenés vígjáték valóságos iskolát teremtett (ld. Az írek szerencséje, 1935). Bár az 1916-ban alapított Ír Filmtársaság készített propagandafilmeket, s létrehozták az Ír Filmintézetet is, a külföldi konkurencia és a szigorú cenzúra miatt, no meg magántőke és állami támogatás híján, évtizedekig stagnált a filmgyártás. Míg a filmtörténet egyik leghíresebb ír témájú filmjét, A besúgót (1935) hollywoodi műteremben forgatta az ír-amerikai John Ford, a háború utáni divat szellemében, amerikai sztárokkal, de már eredeti írországi helyszíneken készítette
A csendes embert (The Quiet Man, 1952). Viszont az angol Carol Reed iskolát teremtő film noirja a meghasonlott sebesült IRA-tag odüsszeiájáról (Egy ember lemarad, 1947) csak részben készült Belfastban. A kedvező feltételek miatt Írországban – és nem egyszer, bár nem feltétlenül ír témán – dolgozó sok külföldi közül az angol John Boorman (Excalibur) volt a legnagyobb hatással az ír filmre – mint Írország Nemzeti Filmstúdióinak elnöke (1975-85), az íróból lett rendező, Neil Jordan “tanítómestere” és a nemzetközi sztárrá lett Liam Neeson felfedezője.

Az ír film “újjászületéséről” a nyolcvanas években kezdtek beszélni, amikor nemzetközi feltűnést keltő elsőfilmekkel (Angyal, Cal, A bal lábam) jelentkezett egy új nemzedék: Neil Jordan, Pat O’Connor, Jim Sheridan és mások. Az Ír Köztársaságban születtek a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, ott tanultak és ma is ott élnek, de szakmai ismereteiket általában külföldön szerezték (a tévérendezőként kezdő, lázadó katolikus O’Connor a Los Angeles-i és a torontói, a filozófiaszakos művészmozis Sheridan a New York-i, Thaddeus O’Sullivan pedig a londoni filmfőiskolán) és szívesen rendeznek külföldön. Mint idézett cikkében John Hill kimutatja, Jordan (Angyal, Síró játék) és O’Connor (Cal, 1984) is folytatja a “bukott angyal” sztereotípiáját, de új színekkel is gazdagítják fiatal hőseik, az erőszak csapdájából szabadulni igyekvő terroristák lélektani drámáját. Érvényes ez a megtörtént eseteket dokumentarista pontossággal feldolgozó Sheridan (A bal lábam, Apám nevében) legújabb filmjére, A bunyósra is: a társforgatókönyvíró a belfasti Terry George, akinek – Sheridannal írt – első rendezése (Őt is anya szülte) elnyerte az Európai Filmakadémia Az év új rendezője díját. A kilencvenes években kiteljesedett a folyamat: a hazai filmgyártás és filmmegőrzés – állami – támogatására létrehozott Ír Filmközpont és filmfőiskola az Észak–Írországban született, illetve dolgozó filmeseknek is segít. Ez utóbbiak – részben a Belfastban és Derryben létesült filmműhelyekbe tömörülve – a nyolcvanas évektől kezdve egyre nagyobb támogatást kapnak a brit televíziótól és az Észak–Írországi Filmtanácstól is.

Aligha véletlen, hogy az Észak–Írországban készült, illetve játszódó filmek többsége csak áttételesen érinti a Bajokat, és inkább azok közegét, a mindmáig rendkívül konzervatív kulturális–vallási értékrend mindennapi hatását vizsgálja – általában a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjain, a nőkön. Legyen bár kedvese, neje, anyja vagy lánya az ügyért minden áldozatra kész, netán terrorista férfiembernek, a nő hagyományosan – már Sean O’Casey darabjaiban is – az életet továbbvivő értékeket, a családot és a békét képviseli. Ezért érdekesek a házasságon kívüli, olykor nem is kívánt terhesség kényes kérdését különbözőképpen feldolgozó filmek (Tente baba, tente, Decemberi menyasszony, Méregzsák, Baráti kör). S ezért olyan nagy a Bajokat történelmi megvilágításba helyező Michael Collins filmtörténeti jelentősége. Írország bonyolult képlet. Talán sikerül kicsit megértetni, s főleg megszerettetni ezzel a filmsorozattal.