Peter Mullan A Magdolna nővérek című filmje Írországban játszódik, valamikor az 1960-as években. Erre különös módon szinte semmi nem utal. Hiszen a külvilág ki van rekesztve abból a miliőből, ahol a bűn és annak bűnhődése, a vezeklés, a munka és a némaság a főszereplők. A Magdolna nővérek kolostoraiban olyan fiatal és kevésbé fiatal nők élnek, akik valami miatt nem tudnak beilleszkedni addigi környezetükbe. Ez a valami lehet egy törvénytelen gyerek, a túl pajkos természet, de akár egyszerű pénzhiány is. Ha egy lány gyermeket szült, vagy túl csinos, túl csúnya, túl okos, vagy buta volt, vagy például unokatestvére megerőszakolta, egyenes volt az útja a menhelyre. A lányok évi 364 napot dolgoztak, a fizetség pedig éhezés, verés, megaláztatás és erőszak volt. Nők ezrei éltek és haltak meg itt.

A Magdolna nővérek kolostorai úgy működtek még néhány évvel ezelőtt is, mint az átnevelő táborok. A mosáshoz használt forró víz és lúg minden büszkeséget és gőgöt eltávolít a személyiségből. Marad az alázat, mert az alázatos természet könnyebben alkalmazkodik a körülményekhez. Az átnevelés végén azonban a legkevesebb esetben következik az újrabeilleszkedés. Hiszen azok a lányok és asszonyok, akik a Magdolna nővérekhez kerülnek, szinte soha nem kerülnek vissza eredeti világukba. Egykori szeretteik eltávolították őket családjukból, nem marad más, csak a megaláztatás, amely sokszor már az elviselhetetlenség határait is súrolja.

Sok film szólt már arról, hogy mi történik az egyénnel, ha egy zárt közösségbe kerül. Peter Mullan rendező maga írta a filmet. Tökéletes pszichológai érzékkel követi a folyamatokat. Jól ismeri, milyen az, amikor az ember szép lassan elveszti személyiségét, s válik lassan egy jól működő rendszer részévé. Félelmetes, de a felépített rend valóban működik. Pedig a lelki nyomor és a szabadság között ebben az esetben semmi más nincs, csak néhány jól bezárt ajtó. Nomeg a kint hagyott család közönye, részvéttelensége. Hiszen amiről nem beszélünk, az nincs is. Ez az elv lehet a magyarázata annak, hogy a középkori módszerekkel dolgozó apácarend szigorú rendszere egészen 1996-ig fennmaradhatott. Az igaz történeteken és dokumentumokon alapuló film a valóság kegyetlensége ellenére kívülálló marad. Hűvös távolságtartással mutatja vagy éppen nem mutatja meg a kegyetlenkedést. A verésre csak egy-egy földre hulló véres hajtincs vagy lila hurkás comb enged következtetni. Éppen emiatt a hűvösség miatt tűnik szembe az a jelenet, melyben az egyik, enyhén értelmi fogyatékos lánynak majdnem sikerül felkötnie magát a vécétartály csövére.

A leghatásosabb mégis az a jelenet, melyben ugyanez a lány hosszú perceken keresztül kiáltja a tiszteletes után a semmibe: „Az atya nem tiszteli az Istent!". A végtelennek tűnő szólót ugyanolyan közöny fogadja, mint a lányok sorsát: a csend elfed mindent. Ugyanilyen erős jelenete a filmnek az a pár perc, amelyben az apácák náci tiszteket idéző modorban ócsárolják az előttük meztelenül felsorakoztatott nőket a fürdőben, versenyeztetve őket mellük vagy fenekük mérete szerint.

Peter Mullan-nek nem volt nehéz dolga. A főbb szerepekre nagyszerű fiatal színésznőket talált, akik elérik, hogy a film több mint két órája alatt egyáltalán ne unatkozzunk. A nézőben gyűlik a keserűség, s ezt még az olyan didaktikusnak tűnő momentumok sem képesek megtörni, mint az utolsó jelenetek egyike. Ebben a lányok fellázadnak, kitörik az ajtót, és eltűnnek a zöldellő ír dombok között. A már-már közhelyszerű képbeállítások hosszú sora csak utólag tűnik fel. Vagy talán csak jóval a néhol túlságosan is felkavaró élményt nyújtó film után.

A mozit a katolikus egyház elítéli, a filmes szakma viszont díjak sokaságával jutalmazta. Egyik reakció sem véletlen.

Színes angol-ír film 2002.

Főszereplők: Geraldine Mc Ewan, Anne-Marie Duff, Nora-Jane Noone, Dorothy Duffy
Operatőr: Nigel Willoughby
Zene: Craig Armstrong
Rendezte: Peter Mullan